Ha egyetlen mondatban kellene elmondanom, ki vagyok, azt mondanám: olyan ember, aki egész életében embereknek segített — tanulni, dolgozni, talpra állni, hinni önmagukban. Minden más — a képzések, a rendszerek, a technológia, a vállalkozások — csak eszköz volt ehhez. Fülöp Henrik vagyok, Pécsen élek és dolgozom, és örülök, hogy benézett hozzám.
A pályám gyerekek között kezdődött. Tehetséggondozással foglalkoztam: azzal a csendes, türelmes munkával, amelynek a lényege, hogy észrevegyük a gyerekben azt, amit ő maga még nem lát. Ott tanultam meg, hogy a tehetség nem kiváltság, hanem lehetőség — és hogy a legtöbb, amit egy felnőtt adhat egy fiatalnak, az a figyelem és a belé vetett bizalom. Ez a tapasztalat azóta is velem van; tulajdonképpen mindent, amit később csináltam, erre az egyszerű felismerésre építettem.
Később a felnőttek tanulása felé fordultam. Nyelvvizsgaközpontot alakítottam ki, majd akkreditált felnőttképzési intézményt teremtettem meg — a MODELLO és az IOSZIA keretei között —, hogy nyelvvizsgához, szakmához, új kezdethez segítsük azokat, akik változtatni szerettek volna az életükön. Az ország számos pontján váltak elérhetővé a képzéseink, és minden helyszín mögött ugyanaz a gondolat állt: a tudás a legbiztosabb esély, amit ember embernek adhat.
Éveken át vezettem a Gábor Dénes Főiskola konzultációs központját is a régiónkban. Szép évek voltak: hallgatók, akik munka mellett tanultak, esti konzultációk, diplomaosztók meghatott családokkal. Kaptam ezért a munkáért elismerést is, de őszintén mondom: sosem az elismerés volt a cél. Az igazi visszajelzést mindig egy-egy volt hallgató jelentette, aki évekkel később megállított az utcán, és elmesélte, mire vitte.
Ha megkérdezik, mire vagyok a legbüszkébb, nem cégeket és nem projekteket sorolok. Azokra az évekre gondolok, amelyeket a legnehezebb helyzetű emberekkel töltöttem. Elszigetelt közösségekben élő gyerekekkel foglalkoztunk, akiknek sokszor mi jelentettük az első kapcsot egy tágabb világ felé. Képeztünk közfoglalkoztatottakat, támogattunk hazatérő fiatalokat, tanítottunk megváltozott munkaképességű embereket — és bementünk a büntetés-végrehajtás falai közé is, mert hiszem, hogy az oktatás ott is út: vissza a mindennapokhoz, a munkához, a méltósághoz.
Mindenki megérdemli az új esélyt. Nem azért, mert kiérdemelte, hanem azért, mert ember.
A szervezetünk munkáját azzal az elismeréssel is megtisztelték, amely a felelős foglalkoztatóknak jár — mert nálunk mindig az ember volt a legfontosabb érték: a munkatársak és a tanulók, a maguk egyéni igényeivel, emberi és szakmai értékeivel. Ez nálunk sosem módszertan volt. Így éltünk.
Az informatika sem véletlenül talált meg. Informatikai vezetőként, projektigazgatóként dolgoztam a Rendszer Kontroll csapatában: önkormányzati és okmányirodai rendszereken, rendszerintegráción — olyan munkákon, amelyek látszólag gépekről szólnak, valójában azonban arról, hogy egy ügyintéző hamarabb hazaérjen, egy ügyfél kevesebbet álljon sorban, egy hivatal átláthatóbban működjön. Ezt a munkámat is elismerték, de a lényeg számomra ugyanaz maradt: a technológia akkor ér valamit, ha rendet, könnyebbséget és időt ad az embereknek.
Ebből a meggyőződésből született az AZAR is. Ma vállalkozásokat segítek abban, hogy a mesterséges intelligencia valódi, kézzelfogható hasznot hozzon nekik — a szállodaipartól a megújuló energiáig, a képzéstől az agráriumig. Nem divatszavakkal dolgozom, hanem megoldásokkal, amelyek terhet vesznek le emberek válláról, és időt adnak vissza arra, ami igazán fontos: a családra, az alkotásra, egymásra.
Amit az élettől kaptam, abból igyekszem visszaadni. Többek között a gyöngyösi óvodáknak és iskoláknak személyesen gondoskodtam életmentő, allergiás sokk esetén használható eszközökről, hogy egyetlen gyermek se maradjon védtelen egy váratlan pillanatban. Nem tartom ezt különlegesnek, és nem is szívesen beszélek róla nagy szavakkal. Ha az ember teheti, segít — ilyen egyszerű.
Az elmúlt években a mesterséges intelligencia fejlesztései és a hazai kezdeményezések felkarolása áll a munkám középpontjában; idén a Magyar Mesterséges Intelligencia Szövetség elnökeként is ezért dolgozom — azért, hogy ez a hatalmas eszköz itthon is az embereket szolgálja, ne fordítva. És egyre nagyobb helyet kap az életemben a megújuló energia is, mert a jövő nem magától lesz élhető: közösen, felelősen kell felépítenünk — úgy, hogy az unokáink is köszönjék.
Számomra mindig az ember volt az első. A többi — technológia, képzés, üzlet — csak eszköz arra, hogy valakinek jobb legyen.
Hiszek abban, hogy a figyelem gyógyít, a tudás felemel, és a bizalom többet épít, mint bármilyen szerződés. Hiszek abban, hogy senkit sem szabad leírni — sem egy gyereket, sem egy felnőttet, sem egy közösséget; mindenkiben ott a lehetőség, csak néha kell valaki, aki odaáll mellé. És hiszek abban, hogy a legmodernebb eszköz is pontosan annyit ér, amennyi jót teszünk vele.
Ha idáig eljutott az olvasásban, köszönöm a figyelmét — és örülnék, ha személyesen is megismerhetném. Egy jó beszélgetésre mindig van időm: szólhat a vállalkozása jövőjéről, a tanulásról, a mesterséges intelligenciáról, vagy egyszerűen csak arról, hogyan tehetnénk együtt egy kicsit jobbá azt a darab világot, amelyben élünk. Keressen bátran — szeretettel várom.